+3670/3267481 kurystunde@gmail.com

A történetünk pont olyan kaotikusan indult, mint amilyen kaotikusak vagyunk mi magunk is, sőt így jött a kisfiúnk is, de ne vágjunk elébe ennyire az eseményeknek.
Kezdjük talán ott, hogy én hiszek abban a gondolatban, miszerint már akkor megfoganhat egy gyermek, amikor az édesanyában megjelenik a vágy, hogy új életet hozzon a világra. Bennem is így érlelődött az érzés, hogy egy évnyi házasságot babavárás kövessen. Ez arra az időszakunkra datálható, mikor az összespórolt pénzünkből lakókocsival jártuk a világot. Így is lett, minden terveim szerint alakult: lovag fehér lovon, jegyesség, 23 évesen esküvő, majd az első házassági évfordulóval nem csak az együtt töltött évek száma gyarapodott, hanem a család létszáma is, megfogant a kisfiúnk. A nagy vonalakban való tervezéssel viszont akad egy olyan probléma, hogy a részletek elsikkadnak, amik valljuk be, néha gyökeresen megváltoztatják az események folyását.

Tábort vertünk Angliában, hála barátainknak egy ideig tanyázhattunk az előkertjükben, majd nem sokkal karácsony előtt albérletbe költöztünk. Az áldott állapot szó szoros értelmében is az volt, remekül éreztem magam a bőrömben, aktívan tudtam tevékenykedni és dolgozni. A terhesgondozás Angliában alanyi jogon támogatott, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak az ellátásban.
Egyéb problémák miatt viszont fontolgattuk a hazaköltözést, ekkor találtam a neten Tündire. Mivel Angliába előtérbe helyezik az anya kívánságait a szülését illetően, ezért ott mindenképp kórházba mentem volna, viszont tudtam, hogy ugyanazokkal az elképzelésekkel Magyarországon komoly előkészületek és egy alternatív irányzatot képviselő szakember kell. Tündi szakmabeli felkészültsége, közvetlen és segítőkész hozzáállása már levelezéseink alkalmával megtetszett.

Személyesen Pécsett, a szülésfelkészítőjén találkoztunk, ahol a Róla alkotott pozitív képem csak még jobban megerősödött. Kis tanakodás után pedig, az első alkalom végére, férjemmel az otthonszülés mellett döntöttünk, ekkor én már 34 hetes terhes voltam. Tündi folyamatosan 100%-on pörgött, jelen volt, minden intézkedésben segített, bármikor elérhető volt (és azóta is az maradt).
Papírforma szerint haladt a dolog, – boldog voltam, hogy ilyen gyorsan sikerült mindent elintézni – egyedül a baba nem viselkedett annak megfelelően. Először is a laza szöveteim miatt, még 39. hétben is össze- vissza forgott. Tündi konzultált a többi, témában bennfentes ismerősével is, és abban maradtunk, hogy terminusig lekötjük a hasamat, hogy a pici a megfelelő pózban maradjon. Másodszor meg túlléptem a szülés várható időpontját. Tündi révén a mohácsi kórházban felvettük a kapcsolatot az általa ajánlott remek szülésznővel, és lett fogadott doktorom is, akik az utolsó utáni pillanatban vállaltak el. Az új ultrahang alapján kaptam még egy hetet, amit otthon tölthettem.

Görcsösen vártam a szülés beindulását. Minden gyengéd házi praktikát kipróbáltam, hogy rábírjam a gyermeket a születésre, ám Ő semmi hajlandóságot nem mutatott. Igazán az okozott nagy lelki nyomást, hogy az általános terhesgondozást végzők, és a környezetemben lévők, minden nap faggattak, hogy érzek-e már változást, vagy közölték, hogy mikorra kéne megszülnöm, ami olyan érzést keltett bennem, mintha időre kéne szülnöm, mintha én, és nem pedig a baba döntené el, hogy mikor van itt az Ő ideje.

Végtére részt vehettünk a szülésfelkészítő második alkalmán is, amit Tündi még egy héttel ki is tolt, pont a mi szülési időpontunk miatt, nehogy egybeessen a kettő.
Nem maradt más hátra, 41 hetesen befeküdtem a mohácsi kórház szülészeti osztályára. Minden eredményem rendben volt, a baba feje nem illeszkedett be, de jó pózban volt. A második nap éjjelén 7 perces fájásokra ébredtem, de reggelre múlóban voltak. Reggeli vizsgálatkor a doktor burokrepesztés mellett döntött. Besietett a szülésznőm és a férjem is. Tündi, velem előre letisztázott családi okok miatt, nem lehetett jelen, de telefonos kapcsolatban maradtunk.baba.png

A szülésznő egyszerűen kiváló volt. Minden tekintetben gondoskodott az érzelmi, és fizikai szükségleteimről egyaránt (sőt még a férjem is kapott Tőle egy jó nagy bögre kávét). Ehettem, ihattam végig, alternatív szülőszobában, külön vajúdhattam. A fájások viszont nem erősödtek. Minden pózt kipróbáltatott velem a bába, nyomta, masszírozta a csípőm, meleg fürdőt vettem, de semmi nem használt. Kettő órakor bekötötte az oxitocint. Hiába minden, a babát az összehúzódások sem hozták lejjebb, én pedig nem tágultam, majd a szívhangja is elkezdett csökkenni a kontrakciók alatt. Este hétkor végül császármetszés mellett döntöttek, személy szerint én, akkorra, már nagyon izgultam a baba egészségi állapota miatt. Az orvosok, műtősök, az aneszteziológus mind nagyon körültekintően és kedvesen láttak el. Folyamatosan informáltak a történésekről. A legtöbbet viszont itt is az jelentette, hogy a szülésznő végig ott volt velem, még a műtőben is, bátorított, és amikor kiemelték a babát egyből a mellkasomra tette. Az volt az a pillanat, mikor a megkönnyebbülés és az öröm könnyei előtörtek. Végre megpillantottam azt a kis jövevényt, akit már tűkön ülve vártam, láttam, hogy épségben van, örökre bevésődött az a kis arcocska az emlékezetembe. Nyugodt voltam, mert bár a babát elvitték a csecsemős osztályra, de a bába biztosított róla, hogy apuka fürdeti majd meg, és addig is az Ő mellkasán lesz, míg engem le nem visznek a gyerekágyas osztályra. Mikor leértem egyből segített egy nagyszerű csecsemős nővér mellre tenni a babát, – és már ugyan nem volt látogatási idő – de még jó ideig hármasban lehettünk. Családdá válásunk első meghitt órái voltak ezek. Annak ellenére pedig, hogy addigra már majd másfél napja nem aludtam, még egész hajnalig nem jött álom a szememre, csak tartottam a kisfiamat a karomban és csodáltam.

Tanulság volt számomra, hogy minden, amit mindenképp el akartam kerülni végül csak megtörtént(oxitocin, császármetszés), és el kellett engednem ezeket az elvárásaimat és terveimet, ráhagyatkozva az Isteni gondviselésre, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, mindennek oka van. Hálásak vagyunk mind azoknak, akik által ez a történet ilyen jó emlékként maradhatott meg Bennünk.

Minden jó, ha a vége jó!