+3670/3267481 kurystunde@gmail.com

Első kislányom császármetszéssel született. A várandósságom alatt már összehozott a sors Bóni Tündével, de a lelkem még nem tartott ott, hogy utat találjanak hozzám a szavai. Sebeket ütött rajtam Dorka születése, melyek gyógyulásra vágytak.

Mikor Lilkó megfogant, már tudtam és mélyről akartam,hogy természetes módon szülessen. Tündivel óvatos levélváltásba kezdtünk, bekerültem a vbac-csoportba a facebookon és nekiálltam olvasni. Tünditől egyre mélyülő iránymutatást kaptam , hogy milyen tudásra és lelki felkészülésre, feldolgozásra van szükségem.

Elmentem a több napos szülésfelkészítő találkozásaira, megmerítkezhettem a tudásban, a várandósságról, vajúdásról, a magzatról, a nőiségről és anyaságról. Készültem, készülődtem, gyötrődtem, vágyakoztam, éjszaka leveleztünk, mert nem tudtam aludni. A családom nem értette, hogy miért olyan fontos ez. Az orvosom és a szülésznőm támogatott benne, de tudtam, hogy a kórházi protokoll mindent felboríthat.

A babám nem mutatta jelét, hogy kész lenne a kinti világra. Fokozódott a szorongás, megrendült a hitem, h sikerülni fog elkerülve a betöltött 40. hetet, majd a 41.-et is. Éreztem, hogy lenne még lelki dolgom, Tündi jelezte is finoman, megtartóan, h mi, de erre már nem volt se időm, se figyelmem. Szerda reggel be kellett feküdnöm, csináltak egy pose-t , a terv az volt, hogy másnap reggel fél hétkor bekötik az oxytocint, pár órát vajúdhatok és 99%, hogy csm lesz, “ha csak csoda nem történik” mondta az orvosom, mert a baba magasan helyezkedett el és a méhszáj teljesen zártnak bizonyult a keddi belső vizsgalatkor, nagyon kétségbeestem, sokat sírtam, a családom nem értette meg továbbra sem a veszteségem, csak a vbac csoportban és Tündiben bízhattam, hogy megtartanak és megértik a fájdalmam. Pose vizsgálatra igen lustán és lassan reagált.

Én közben megbékéltem, minden támogatómmal mindent megbeszéltem, h mit hogyan szeretnék. Az újszülött osztály vezetőjével külön személyes találkozót kértem, átbeszéltük, h a babámmal kapcsolatban mik a vágyaim és kéréseim támaszkodva a Tünditől kapott információkra és erőre, hogy határozottan merjem képviselni az elvárasaimat. Nem tudtam aludni, de nem éreztem semmit… Hajnali fél 2 kor érkezett az első fájás, rá 5 percre a következő, percnyi pontossággal egyre erősödve. Nem örültem neki, féltem, másra hangolódtam rá. Egyedül voltam. Egy óra múlva szóltam az éjszakás szülésznőnek, aki nagyon kedves és tapintatos volt, unottan megvizsgált az ügyeletes orvos, egy ujjnyira nyílt a méhszáj, szóltunk minden segítőmnek

. Egy óra alatt Pécsről mindenki odaért Szigetvárra, párom , szülésznőm, orvosom. 2-3 perces fájások, vizsgálat, 3 ujjnyi és a baba beilleszkedett. Az orvosom lelkes lett, h lehet, h sikerülni fog, próbáljuk meg! Iszonyatosak voltak a fájások, pont ugyanolyanok mint az első vajúdásomkor, de egész más volt a megélésük. Elő tudtam venni a sokszor megnézett videók képeit, a sok tudást a folyamatról, beleereszkedésről, kontroll elengedésről. Tündi hangja szólt a fejemben csukott szemhéjam mögött, a szülésznőmet arra kértem, h biztosítsa azt, ami bennem zajlik és ami kikívánkozik belőlem, engedjen a kéréseimnek. Engedtem a hasamra a forró vizet,felidézve Tündi történetét egy asszonyról, aki olyan forró borogatást kért, h mindkettőjük bőre hólyagos lett, ami a baba megszületésekor csodamódra meggyógyult.

Kádaztunk, labdáztunk, ami csak jól esett, közben vizualizáltam ahogy a gátizmai tetőcserépszerűen engednek és tágulnak ahogy Tündi tanította és engedtem magam vinni a fájásokkal, hogy a babám is engedjem kifelé az útján. 6kor érkeztek a tolófájások, ez kemény menet volt, mert mindenki elfelejtette, h nem akarok kőmetszőben szülni, hanyatt fektettek szülőszékre ülés helyett , így Lilla feje nem tudott átbukni a magas gátfalon. Sokszor próbáltuk, nem tudtam mit akarnak tőlem, az unott ügyeletes orvos is előkerült, türelmetlenül rám szólt , h nyomjak már, végül pici oxi meg könyök rásegítéssel és gátmetszéssel sikerült és két nyomásra kinn volt a babám 6:45kor, ami fantasztikus érzés volt.

Abban a szent pillanatban a bőrömre került, megvárták, míg eláll a pulzáció. Megnézhettem a méhlepényt, ami olyan volt , mint az életfája és örülök, hogy láthattam. A szülőszobán együtt töltött szopizós, meghitt órák, miközben a szülésznőm anyaian tett vett halkan körülöttünk vigyázva a nyugalmunkat, életem legbensőségesebb órái és hálás vagyok a sorsnak, Tündinek , a vbac csoportnak és magamnak, hogy ezt megélhettük. Visszaolvastam, amit írtam és látom, hogy sokszor ismétlődik az “engedés” szó , nem javítom ki, hozzátartozik és dolgom van vele.