+3670/3267481 kurystunde@gmail.com

Három gyermekem született. Első két lányom intézményben és egy fiam itthon.

Az első szülésem legmarkánsabb emléke, az anyaságom kezdete, egy zűrzavaros, sokkszerű vajúdás után két orvos felém magasodva belém könyökölve, kitolja belőlem a gyerekem. Ebből fel sem ocsúdva, nem sokkal később a gátseb varrása (érzéstelenítést vagy nem kaptam, vagy nem várták meg a hatását, sosem tudom meg) közben a kezembe adták a lefürdetett, lemért babámat, aki sírt. Mindebből semmit nem érzékeltem, csak az öltögetés pokoli fájdalmait. Az orvos egyszercsak felnézett a lábaim közül és megkérdezte: “Milyen anya lesz maga, ha nem szól semmit a síró gyerekéhez?” Onnantól meg voltam pecsételve magamnak, aki semmit nem tudtam se a szülésről (már tudtam: borzasztó, sosem akarok többet ilyent) se gyerekekről, se az anyaságról,csak egyet, hogy szóval én akkor selejtes anya vagyok. Rengeteg időmbe telt, mire ezt a gondolatot eltüntettem a fejemből. De végülis éltünk és minden rendben volt vele.

Második gyerekem, mással, máshol (bárhová mentem volna, csak ne kerüljek az előző helyre) született. Felkészültem a legrosszabbra, de reméltem, hogy méltóbb emlékekkel ünnepelhetjük majd a születésének napját a nővéréénél. Az orvos amiben tudott támogatott, de éreztem, hogy pár dolog miatt bolondnak néz (pl mert nem kérek érzéstelenítőt). Próbáltam erre nem figyelni, csak arra, hogy végülis megengedi. Messze nem mentek a kéréseim, az előzmények miatt a célom nagyjából annyi volt, hogy hagyjanak békén és élve kijussunk. Attól eltekintve, hányszor ajánlgatták az érzéstelenítést a vajúdás alatt a békén hagyós és az élve kijutós rész is sikerült. Lányom születéséig minden rendben is volt, a döbbenet ezután következett. Miután lányom megszületett az orvos a saját alkarjára tekert köldökzsinórral tépte ki belőlem a méhlepényt, miközben lábait az asztalra tette, hogy még jobban tudja rángatni. Eztán nem jött ki épségben (??), emiatt altatásban csináltak egy méhtisztítást és szerencsére a felszakadt gátsebem is úgy varrták össze. Az aranyóra így nekem kimaradt, de apával töltötte legalább.
Harmadik babám elvesztettem a várandósság 7. hetében, természetes úton távozott. Emlékét őrizzük. Azért tartottam fontosnak beleírni, mert bár szülés nem történt, de fel kellett mennem első szülésem rémálmának helyszínére. A reakció és a fogadtatás az akkor velem érintkezésbe lépő orvosoktól egész egyszerűen leírhatatlan volt. Egy gyerek elvesztésének ténye már önmagában is feldolgozhatatlan, de az az empátia nélküli tevékenység, amit hozzátettek, elviselhetetlenné tett mindent és egy mozdulattal fel is tépte az emlékeimet. Ott és akkor megfogadtam, hogy ide engem már csak úgy hoznak fel, ha nem vagyok tudatomnál.
Pár hónappal később kopogtatott első fiúnk. És vele együtt felültünk egy olyan hullámra, ami magával hozta Tündit, egy problémamentes babavárást és egy csodálatos itthon szülést.

Mikor párommal Tündivel először találkoztunk, nem döntöttük még el teljes bizonyossággal, hogy ezt az utat választjuk, mivel az információ elég kusza volt a fejünkben. Miután eljöttünk Tőle, a kocsiba ülve párom első kérdése az volt: “Hétfőn reggel te hívod, vagy én hívjam?” Az érzés, amikor találkozol egy olyan emberrel, aki érti a munkáját, az jó. De amikor érti ÉS szereti is a munkáját, az felbecsülhetetlen.
Annyira hálás vagyok neki azért, hogy ő olyan, amilyen. Mert velem nehéz lehetett. Én csak akkor hívtam, ha kérdésem volt. Nehéz lehetett hozzám férkőzni. És ezúton is köszönöm neki, hogy nem erőltetett semmit, amiről úgy látta, nem szeretném. Nem volt szükségem lélekerősítő beszélgetésekre, sem arra, hogy százszor elmondjon valamit. De bármikor, amikor kellett elértem és ha kérdésem volt egyenes, őszinte válaszokat kaptam Tőle. Bármiről. Az előző várandósságaim alapján tudom, hogy mi mindentől kímélt meg, amikor időben adott megfelelő tanácsot. Talán pont ezért nem véletlen, hogy 10 évvel idősebben, a 4. várandósságom, egy stresszes munkahely mellett is a legszebb lehetett mind közül.

Maga a szülés pedig kárpótolt mindenért, ami az előzőekben nem volt meg.

A nagycsaládos léthez közel például olyan dolgokat nem tudtam, hogy honnan veszem észre, ha megindul a szülés (előző alkalmakkor megindították, ezen-azon ürügyeknél fogva). Fiam jó fej volt, mert a születésének napján egy markáns mozdulattal beékelte a fejét, jelezve, hogy útra kész és ezzel egy időben elfolyt a magzatvíz is. Olyan helyen vajúdni egyszerűen gyógyító, ahol a kérdések olyanok, hogy milyen illat tetszik és kényelmes-e így nekem. Nem hozom a kórházi kontrasztot, mert összehasonlíthatatlan. A kórházban kórlap van és beteg vagyok szülésnél. Itthon megindul a folyamat és zajlik. Ez olyan normális. Érzi az ember, hogy ezt így kell. Egy új kis ember érkezését egész egyszerűen így illik várni. És a hullám, amire 9 hónappal azelőtt felültünk egy felejthetetlen nappal zárult.

Komplikáció annyiban adódott, hogy a méhlepény viszonylag sokára távozott. De távozott. És rángatások nélkül épségben sikerült neki. Méhlepényt sem láttam még, pedig mindenkinek kéne. Azóta is látom magam előtt, ahogy Tündi mutatja az életfa formáját rajta.

A szülési utáni héten többször meglátogatott Tündi, telefonon napi szinten beszéltünk. Bármi adódott, azonnal intézkedett és segített.

Sokszor, mikor leülök a kanapéra óhatatlanul is odanézek arra a pontra, ahol először a kezembe fogtam. A szoba pedig nekem még hónapokig egy buborékban volt.

Mondta, hogy van valami a levegőben azokban a helyiségekben, ahol gyerekek születnek. Vallásos nem vagyok, ezért szent helynek nem mondom, de sugároz valami nagyon jót. Nekem például az első érintés emlékét és a helyet, ahol meggyógyultam az emlékeimtől. Köszönöm Tündi!

Kapcsolatlepke4.png