Az előző részben a fiúk testi változásihoz és önmaguk testének megismeréséhez kapcsolódó témákról írtam. Most következzen a testi-lelki határok feltérképezése a szexualitás területén, illetve ennek kapcsán szót ejtek a pornográfia romboló hatásáról is, ami napjainkban – sajnos – nagyon aktuális téma.
Amikor egy gyerek megszületik, nem kérdés, hogy az anyukája mindenki előtt „kicsomagolja”, az egész nagy család gyönyörködik a látványban, meztelen fotó készül róla stb. Ez mind természetes. Ahogy elkezd nőni a gyerekünk ennek a természetességét és a spontaneitását mérlegelnünk kell, határokat kell szabnunk, szokásokat kell kialakítanunk. Sok családban kérdésként merül fel – mi, hogyan normális? Valójában, nincs kész recept. Az adott családra vár a feladat, hogy ezeket a szokásokat kialakítsák, megbeszéljék, hogy mi hogyan jó a család egészének, illetve az összes családtag számára külön-külön. Ha a szülő szégyenlős, ez az övé, ha szeret ruhátlanul lenni otthon, akkor az. Éppígy békén kell hagyni a gyerekeket abban, amilyenek.
Ennél kínosabb, kényesebb terület, hogy a szülő hogyan, meddig, milyen körülmények között érintheti meg a gyereke intim testrészeit, vagy meddig engedheti, hogy a gyermeke az ő intim tesztrészét érintse. Egy képzésen hallottam erre egy jó mondatot: addig van rendben a szülő-gyerek közötti érintés, amíg a szülőnek nem okoz szexuálisan jó érzést. Pl. ha az apával fürdőző gyerek meg akarja érinteni az apja nemi szervét, arra lehet „ezt nem szeretném”-módon reagálni, vagy hagyni úgy, ahogy más testrészünkön megérintjük egymást. Viszont ez semmiképp nem mehet át örömöt adó simogatásba, és nem tehető rendszeressé.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a kisfiúk is megtanulják, hogy mindenki csak engedéllyel érhet a testükhöz. Egyrészt a pedofília veszélye miatt, másrészt így ők is tisztelni fogják mások testi határait. A fiúkat érintő nemi erőszakot – épp úgy, mint a lányok esetében – leggyakrabban ismerős felnőtt követi el, akit a gyermek szeret, tisztel, elfogad. Ha a családban elfogadott, hogy mindenki maga dönti el ki, mikor és hogyan érintheti meg, vagy mennyi ruhában mutatkozik, akkor a gyermek számára szokatlan lesz az a helyzet, amikor vetkőztetni akarja őt egy felnőtt, vagy azt kéri, hogy a gyermek simogassa meg a nemi szervét. A szokatlan helyzetből vagy ki tud menekülni, vagy egyértelmű lesz számára, hogy szóljon róla a szüleinek. Utóbbi azért is nehéz, mert a bántalmazók általában fenyegetéssel bírják titoktartásra az áldozatukat.
Egymás testi határainak tiszteletéhez hozzá tartozik, hogy soha nem okozunk kellemetlen érzést a gyerekünknek: nem ütjük meg, nem csiklandozzuk, amikor nem akarja, nem öleljük és pusziljuk meg, amikor nem szeretné (iskolás fiúknál ez sokszor ciki is). Mi ugyanígy meghúzzuk a saját határainkat – mintát adva ezzel, hogy hogyan lehet kommunikálni, ha számunkra nem esik jól az érintés.
Meg kell tanulnunk, és meg kell tanítanunk az indulatok kezelését. Nem elfogadható, hogy dühből ráüssünk a gyermekünkre, aki gyengébb. Ha azt tanulja meg, hogy az erősebb bánthatja a gyengébbet, férfiként is elfogadhatónak tarthatja, hogy megüsse a párját, vagy szexuális aktusra kényszeríthesse.
Nem elég, ha elmondjuk mi a normális viselkedés, minden alkalommal mintát kell rá adnunk gyakorlatban, és ezt akkor tudjuk megtenni, ha önmagunk megismerésével, múltunk feldolgozásával kialakítjuk azt a felnőtt viszonyulásunkat az élethez, amit elfogadhatónak tartunk. Akit gyerekkorában vertek a szülei, dühében könnyebben odacsap a saját gyerekének. Csak önmagunkon „dolgozva” tudjuk felülírni a rossz családi mintáinkat.
Végül, de nem utolsó sorban beszélnünk kell a pornográfiáról is – hisz, sajnos, mindenhol jelen van, ez korunk egyik negatív civilizációs hozadéka. A pornográfiával az a gond, hogy kiemeli a tágan értelmezett szexualitásból az aktust, így nem jelenik meg a szexualitás értelme, emberi tényezője, teljessége, szépsége. A nőt eltárgyiasítja, elvész benne a szexualitás összekapcsoló, kiteljesítő ereje. Aki rendszeresen néz pornót, egy idő után annyira megemelkedik a szexuális ingerküszöbe, hogy nem tud vágyat érezni a hétköznapi helyzetben élő, természetes külsejű társa iránt. Persze a partner külsejének megváltoztatása sok iparágat finanszíroz, de az egymásban való elfogadó feloldódás lehetőségét alaposan aláássa.
A hímvessző „elvárt” méretéről is valótlan képet adnak a pornográf tartalmak. A férfiak közötti beszélgetések is gyakran azt sugallják, hogy az igazi férfinak nagy a „szerszáma”. Beszéljünk a fiainknak arról, hogy a hímvessző mérete, formája éppúgy egyéni, mint a női hüvelyé. Ha párkapcsolatban klappolnak a méretek, vagy ha sikerül – a szereteten alapuló kapcsolatban – megtalálni a megfelelő pózokat, módokat arra, hogy eltérő méretű nemi szervvel is örömet tudjunk okozni egymásnak, akkor nem a pénisz méretén múlik a férfiasság. A szeretkezés nem egyenlő a hüvelybe behatoló hímvesszővel!
Amikor kamaszoknak beszélek a szexualitásról azt szoktam mondani, hogy a szeretkezés egyfajta kommunikáció két ember között. Ha az érintésekkel, finomságokkal egymásra reagálunk, és nem egy előre meghatározott forgatókönyvhöz keresünk „szereplőt”, akkor a szexualitás minőségében más lesz. Az előbbihez szeretet-, szerelem-kapcsolat kell, ami hosszú távon visz a boldogság felé.
Ha a gyerekünkre figyelve- és nem ráerőltetve, de elé tárva a saját álláspontunkat- beszélgetünk, megtanítjuk véleményt alkotni és dönteni azokban a helyzetekben, ahol nem leszünk mellette.
Ahhoz, hogy az intim témákban pirulás, tabuk és hazugságok nélkül tudjunk kommunikálni a gyermekünkkel, őszintének kell lennünk önmagunkkal, a párunkkal. A szexualitásról való beszélgetés sokszor nehéz érzelmeket érinthet, vagy kínos témákat feszegethet, de mindez a társadalmunk prüdériájának köszönhető. Ha merünk beszélgetni, gondolkozni, érezni a saját szexualitásunkkal kapcsolatban, ha egymással őszinték vagyunk, tiszteljük egymás határait és véleményét, visszaadhatjuk a szexualitásban rejlő erőt.
Legközelebb – ugyan ezeket a szempontokat sorra véve – a lányokról fogunk „beszélgetni”.